Egyszer olvastam egy idézetet, ami így hangzik:
„A boldogság nem célállomás, hanem az utazás módja!”
Kamasz voltam akkor még és azt gondoltam, a boldogság ezek szerint azt jelenti, hogy az ember reggeltől estig mosolyog, felszabadult, könnyed, jól érzi magát a bőrében és úgy am blokk elégedett mindennel az életében. Némiképp félreértelmeztem a fenti idézetet és hosszú ideig izomból próbáltam, úgy amerikai módra boldognak lenni. Azonban időről, időre úgy éreztem, én nem tartozom a kiváltságosok közé, akiknek ez az utazási mód megadatik, mert rossz sorba álltam be és rossz vonatra vettem jegyet, vagy legalábbis csak másodosztályra. Úgy tűnt, minden ellenem dolgozik, viharos ellenszélben kellene elérnem ezt a vágyott állapotot, miközben a szél azt süvíti a fülembe: „Ne teperj, pajtás, neked szar életet szántak!” Mégis mentem előre. Kerestem azt, ami alkalmassá tesz a boldogságra. Futottam fűhöz-fához, a varga helyett könyvekhez, Istenhez és mindenféle „prófétához”. Voltak szenzációs pillanataim, amikor biztosra vettem, hogy elkaptam, megértettem, az enyém, és már senki nem veheti el tőlem. Aztán mégis.
Teltek az évek. Sokáig nem éreztem, hogy bármivel is közelebb jutottam volna ahhoz, amit az első osztályon utazók boldogságnak hívnak. Pedig igen. Jól földhöz kellett vágnia az életnek ahhoz, hogy lássam, mennyi puzzle darabkát kaptam az idézet olvasása óta eltelt idő alatt. Nekiültem, és kiraktam a képet. Megvan a kép. Az enyém, csak néha nem tudom, hova tettem, de az üzenete világos és arra törekszem, hogy soha, semmilyen körülmények között ne felejtsem el, vagy legalábbis minél előbb eszembe juttassam.
Rájöttem, hogy a boldogság a jelenben van. Az igazán megélt, átélt pillanatokban, amikből kiszedünk minden apró szépséget, személyesen nekünk szánt ajándékot. Azt is megértettem és elfogadtam, hogy a boldogságba bizony belefér a nehézség, fájdalom is. Csak az nem mindegy, hogy a hangsúlyt mire tesszük. És a legfontosabb, amit a hosszú, másodosztályon való zötykölődés alatt megértettem, hogy a boldogság tanulható és döntés kérdése. Ergo, bárkinek megadatik, ha hajlandó tudatosan tenni érte.
Verejtékes munkával kezdődik az áthangolási folyamat. Olyan ez, mint mikor vezetni tanul az ember. Sok mindenre kell figyelni egyszerre és roppant fárasztó. Hibázni is könnyebben lehet, mert hiányzik a rutin. Lassan aztán jönnek a sikerek. Automatikusan váltunk sebességet, nézünk a visszapillantó tükörbe és közben már élvezettel tudunk zenét is hallgatni, vagy éppen beszélgetni. Így van ez a boldogsággal is. Egyre kifinomultabbakká válnak az érzékeink, hogy észrevegyük a jelenlétét az életünkben. Mert ott van, minden nap, sok-sok mindenben.
Hogy én hogy csinálom?
Mostanában legfőképpen azt gyakorolom, hogyan lehet folyamatosan a jelenben maradni, a gondolataimat, érzéseimet ott tartani, amit éppen csinálok. Nem a jövőt tervezgetni, nem a múlton rágódni, hanem egészen ott lenni abban, ami éppen zajlik. Reggel például, amikor zuhanyoztam, hirtelen meghallottam a kisfiam hangját: „Hol van a mami?” Álmosan bebotorkált a fürdőszobába. Mikor kikukucskáltam a függöny mögül, a mosolygós kis arcát láttam. Még csak résnyire voltak nyitva a szemei, de ahogy meglátott, fülig ért a szája. És az enyém is. Végtelen hálát éreztem érte, értünk, a közös életünkért. És hihetetlenül jó érzés volt látni a szerethetőségemet a szemében. Jó volt így kezdeni a napot.
Volt idő, amikor anyagilag nagyon nehéz időket éltünk meg. Rengeteget dolgoztunk, és nem jutottunk egyről a kettőre. Ez néha elkeserített. Ilyenkor tudatosan számba vettem, mi mindenünk van, ami igazán érték, aminek nagyon lehet örülni. Esténként ezzel aludtam el, és reggel, ha elfogott az aggódás, ezzel indultam útnak. Levelet is írtam magamnak, nehezebb időkre. Segített, hogy ne azon keseregjek, ami nincs, vagy ami rossz, hanem örüljek mindannak, ami van. Megtanított nem magától értetődőnek venni a jót. Eltöltött, és nem érztem folytonos sóvárgást. Arról nem is beszélve, hogy életünk egyik legszebb nyarát, - amikor pedig nem engedhettük meg magunknak, hogy akár egy-két napra elutazzunk valahova – ennek a hozzáállásnak köszönhetően élhettem át. Ma is gyakran jut eszembe ez a nyár. Melegséggel tölt el és segít még jobban értékelni azt, ami éppen adatik.
Hogy mi áll a listámon?
Hosszan folytathatnám még a felsorolást, de lassan betelik a két oldal, elfogy a hely. Még sincs bennem hiányérzet, mert most a leginkább annak örülök, hogy mindezt leírhattam. Jó érzés tudni, hogy a listám szinte végtelen. Vannak rajta állandó elemek, és kerülnek rá nap, mint nap újak, amik mind váratlan, izgalmas ajándékok. És mind azt üzenik, gazdag vagyok!