„Minden ember – fiatal és idős, házas vagy egyedülálló – legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék. Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakoztatására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk.”
(Gary Chapman)
Ahogy a Chapman – idézet pontosan megfogalmazza, minden ember alapvető szükséglete és igénye, hogy kizárólagos szeretetkapcsolatban éljen. Amikor ez hiányzik az életünkből, hatalmas űr van a helyén, amit vagy bevallunk, vagy nem, de mindenképpen próbáljuk kitölteni. Ha ezt a törekvést főként a menekülés, a fájdalomcsillapítás motiválja, akkor legtöbbször rossz utakat választunk a hiánypótlásra. Olyat, ami elfed, időt ad, legalábbis látszólag. Végül aztán rájövünk, hogy inkább csak mélyítette a problémát és időt vett el.
Társtalannak lenni nagyon fájdalmas érzés. Hiába van sok barátunk, hiába csinálunk rengetegféle hasznos és érdekes dolgot, hiába vagyunk sikeresek az élet más területein, ha hiányzik az életünkből az, aki számára egyszeriek és megismételhetetlenek vagyunk, nem érezzük teljesnek magunkat. Hitelesen beszélni az egyedüllét fájdalmáról az tud, aki megjárta már ennek az állapotnak a poklait. Aki tudja, milyen azért bekapcsolni esténként a tv-t, hogy lásson és halljon embereket beszélni, mozogni, élni. Aki lépett már ki a munkahelye kapuján késő este azzal az érzéssel, ha ott és akkor eltűnne, sokan mondanák sajnálkozva, hogy milyen kár érte, de senki életében nem hagyna pótolhatatlan űrt. És ilyenkor óhatatlanul megfogalmazódik benne a kérdés: Mi a baj velem? Miért nem kellek senkinek igazán? Miért fullad kudarcba minden kapcsolatom? Nekem miért nem sikerül?
Legtöbbször nagyon leegyszerűsített válaszokat adunk ezekre a kérdésre, amik legalább annyira kínzóak és megsemmisítőek, mint maga a tény, hogy fel kell tennünk magunknak őket.
Az hiszem, a legfontosabb megértenünk és elhinnünk azt, hogy mindannyian különlegesek vagyunk. Valakik, akikből csak egy létezik. Tudnunk és látnunk kell, hogy alapvetően nem az a gond, hogy nem vagyunk elég érdekesek, értékesek, jók. Társtalanságunk okai másban keresendők. Legfőképpen önértékelésünkben. Valahol minden ebből indul ki. Ahogy magunkat látjuk, ahogy önmagunkhoz viszonyulunk, azt sugározzuk ki, és annak igazolására vonzzuk be az életünkbe a „megfelelő” embereket. A helyes önismeret, önértékelés és önmagunk tisztelete alapvető fontosságú ahhoz, hogy szeretni tudjunk és engedjük, hogy szeressenek bennünket. Ha ez a rész rendben van bennünk, még mindig gördíthetnek elénk nehezen áthidalható akadályokat hibás mintáink, hiedelmeink és elvárásaink.
A magam részéről én a „párra váró” kifejezést sokkal jobban szeretem, mint az „egyedülálló-t”. Az élet minden területén fontos, hogyan fogalmazunk, mert a kifejezések, amiket használunk és amilyen tartalmak húzódnak mögöttük, alapvetően határozhatják meg hozzáállásunkat. Az „egyedülálló” kifejezés számomra megbélyegző és nem is tartom igaznak arra az élethelyzetre, életállapotra, amit le akarunk írni vele. Attól, hogy valakinek (éppen) nincs társa, nem feltétlenül áll egyedül a világban. Számos fontos kötődése, mély emberi kapcsolata lehet, amik részévé teszik kisebb, nagyobb közösségeknek. Ráadásul azt gondolom, ha a szóösszetétel szavainak tartalmát összeadjuk, valami olyan értelmű szót kapunk, ami viszont mindenkire igaz kellene, hogy legyen, akkor is, ha párkapcsolatban él. Meg kellene tudnia állni egyedül. Amikor párkapcsolatról, a benne élőkről beszélek, azt szoktam mondani, ahhoz, hogy egy kapcsolat működjön, mindkét félnek minimum háromlábú széknek kell lennie, hogy ne azért legyen a másikkal, hogy támaszkodhasson valakire. Ha mindegyik csak kétlábú szék, egymásnak borulva megállnak a lábukon egy ideig, de ha „valaki” rájuk ül, összedőlnek. Egy ilyen kapcsolatra nem lehet „családot, jövőt ültetni”.
Amikor valaki „párra vár”, akkor úton van, halad egy cél felé: Megtalálni a hozzá illő társat, akivel gazdagítani tudják egymást és együtt valami igazán szépet tudnak beleélni a világba. Amikor valaki „egyedül áll”, akkor érzi, hogy az élete áll, még ha a felszínen pörög is. Kétségbeesetten próbál menekülni ez elől az érzés elől és találni valakit, aki leveszi róla ezt a címkét. A fő cél ilyenkor ez. Az idő mindkét esetben múlik, de nem mindegy, mire és hogyan használjuk. A „párra váró” aktívan várakozik. Beleáll a várakozás ürességébe és nem kevés fájdalmába. Nem próbálja tompítani, elfedni. Elfogadja, mint természetes részét az adott állapotnak. Ezzel a gesztussal képessé is válik arra, hogy a lényegre fókuszáljon: Feltárja és megértse az okokat, fejlesszen vagy kifejlesszen bizonyos képességeket, átírjon hibás programokat, értse önmagát, a működését, megfogalmazza az elvárásait, a vágyait, és megtanulja mindezt harmóniában kezelni. A jelenben él. Nem ragad bele a múltba és nem veszik el a vágyott jövő utáni sóvárgásba.
Mindannyian szeretetre születtünk. A génjeinkben hordjuk a vágyat és a képességet is. Ha az életünk alakulása ezt megcáfolni látszik, tudnunk kell, hogy nem a szerethetőségünkkel, egyediségünkkel van a baj, hanem azzal, ahogy működünk, gondolkodunk. Ezzel jelöljük ki magunknak az utat. Ha hajlandóak vagyunk beleállni ebbe a helyzetbe, elfogadva minden nehézségét és megpróbálva kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, esélyt adunk magunknak, hogy megtaláljuk azt a valakit, akivel valóban összeillünk, akivel boldogok lehetünk egy egész életen át.